Oldalainkat 4 vendég böngészi

"Véletlenül" portréfotó kiállítás

Véletlenül?
Weszelits András kiállítására
2010. december 8.

Weszelits Andrást nem kell különösképpen bemutatni Szentendre közönségének. Ő valóban a közösségért, elsősorban a kultúráért mindig önzetlenül tenni kívánó ember. Nekem régi barátom, kollégám. Örvendetes, hogy most először, önállóan fotóival lép a közönség elé.
Az is örömteli, hogy itt A művészetek oroszlánbarlangjában kapott bemutatkozási lehetőséget, a várost és annak lakóit is szimbolizáló Városházán.

Rögtön .szeretném kijelenteni, hogy nem érdemtelenül. Mint a fotózás iránt elkötelezett ember azt is örömmel konstatálom, hogy ez a műfaj kezd tért hódítani városunkban elnyerni méltó helyét.   
A portréfotózás a fotóműfajok közül a legnehezebb. Ismerni kell az emberi lélek mélységeit, a mögöttük álló életutat, szinte mindent, amit rejt, és magán hordoz az emberi arc. A jó portré a modell lényegét; gondolkodását, emberi mivoltát fejezi ki.
Az igazi kép először az alkotó fejében születik meg. Neki ismernie, keresnie, kutatnia kell azt a pillanatot, hogy mikor tudja modelljének a belső lényegét megragadnia. Minden embernek a sajátos kvinteszenciáját kell megtalálnia. Az exponálás pillanata csak az egyik csúcsa ennek a folyamatnak. Mondhatnám azt is, hogy az maga a kimerevített, az időben megállított teljes személyiség mása. Aki ezt nem ismeri fel, ne fogjon hozzá portré fényképezéshez. Ezt soha nem lehet csak a Véletlen számlájára írni. Függetlenül a lezajlott időtől.  (Kedves András: Azt gondolom, hogy kiállításodnak csak szerénységből adtad a „Véletlenül” címet.)
A jó fotóhoz legalább három feltétel szükséges. A legfontosabb az alkotó látásmódja, felkészültsége, kifejezési készsége, a második a fény adott és megfelelő formában való jelenléte, a harmadik a magas szintű technika biztos kezelése.
A Weszelits András képein azt látom, hogy ismeri, tudja ezeket a mélységeket. Tudja és meg tudja örökíteni azt az adott pillanatot, amikor az a bizonyos jellegzetes, egyéni kifejezés modelljein megjelenik. Mondhatnám azt is, hogy megteremtődik, hisz érezhető, hogy a fotós és modelljei között valami bizalmi híd feszül. Ismerik egymást. Az egyik megmutatja magát, a másik, a fotós, pedig él a teremtés lehetőségével. Bizalmi, bensőséges viszony ez.
Külön szellemi izgalmat jelent, ha az alkotó olyan ismert személyiségeket kíván bemutatni,
kiket az adott közösségben, városunkban szinte mindenki ismer. Sok ember ítéli meg a képeket így is, hisz ismerjük Faragó Sándort, a ping-pong dokit, Varga Ödön Tibort a festőt, Szvorák Katalint, a kiváló népdalénekest, Gyermán Júlia hegedűművészt. Az izgalmakat csak fokozza, hogy a portrék alanyai közül sokan maguk is a vizuális művészet mesterei, alkotói. Vajon ők hogyan szembesülnek önön magukkal? Deim Pál és Péter, Kocsis Imre, Farkas Ádám, Aknay János, Balogh László, Ef Zámbó István és sorolhatnám tovább. Weszelits András bemutatkozása ezért is bátor vállalkozás.
Még fokozhatjuk a feszültséget, ha azt látjuk, észrevesszük, hogy portréit nem a műterem mindent biztosító feltételei között készítette, hanem város hétköznapjai, ünnepei alatt. Bravúrosan oldja meg, hogy a portrék mögött megjelenő rekvizitumok inkább erősítik a személyiségjegyeket, mintsem hogy zavaróan hatnának. Le kell szögeznem, hogy Weszelits András érték-, és témaválasztása kitűnő. Azokat az embereket fotózza, akiket a Város közössége is megbecsül, munkájukat értékeli.
Minden arc, minden tekintet, minden hordozott sors természetszerűen más és más. Mégis így egymás mellé sorakoztatva a képeket egy kerek egység is kialakul.  én úgy hívom, hogy az alkotó művész látásmódja, azt, hogy András biztos kézzel és szemmel megtalálta kifejezési stílusát, hogy mondanivalóját magas színvonalon, alkotó módon meg tudja valósítani. Érett művészként lép most Önök elé. Nem véletlenül.
Fogadják szeretettel.

Módosítás: (2018. március 04. vasárnap, 16:25)