Oldalainkat 7 vendég böngészi

Reformáció 500 - Új Művészet magazin

Erős vár a mi Istenünk ,ma is vár a mi Istenünk!

Ez a címe annak a cédének, amelyet valószínűleg minden olyan művész megkapott, akihez eljutott a felhívás a reformáció 500. évfordulójára emlékező szentendrei kiállításon való részvételre. A pályázatot a szentendrei protestáns gyülekezetek hirdették meg,

képviseletükben pedig néhány művész, művészetbarát - Barta Zsolt és Aknay János festőművész például, s természetesen a református lelkész, dr. Harmathy András. Úgy tűnik, a jó ügy iránti elkötelezettségüket sokan megosztották: a szentendrei református templom és a közösségi terem falain, a templomkertben majdnem negyven művész alkotásai láthatóak. Közülük nem él mindenki Szentendrén, de lélekben nyilván ők is szentendreinek vallják magukat. A kiállítás november 18-án nyílt meg, a tervek szerint három-négy hétig, advent közepéig tartott volna nyitva, de a művek még az új év elején is a helyükön maradtak.

 

Erős vár a mi istenünk / Jó fegyverünk és pajzsunk, / ha ő velünk, ki ellenünk - így kezdődik annak a korállnak a szövege, amely címet adott a cédének (a koráll feldolgozás Zászkaliczky Tamás tolmácsolásában hangzik el a Szentendrei Református Gimnázium orgonáján, de a gyülekezet énekkara kórusműként is megszólaltatja, sőt, készült egy kortárs jazzfeldolgozás is), s amely egyébként a reformáció egyik legrégebbi zenei-irodalmi emléke, hiszen szövegét még maga Luther írta. Állítólag 1527-1531 között, de Heinrich Heine szerint már 1521-ben készen volt, mert Luther Márton és társai ezt énekelték április 16-án, amikor a wormsi birodalmi gyűlésre mentek. így van-e vagy nem, arról a történészek nyilván még sokáig fognak vitatkozni, ahogyan arról is, hogy valóban kiszögezte-e Luther azt a bizonyos 95 pontot a wittenbergi templom kapujára, amit egyébként a kutatók egy része éppen mostanában kezd vitatni. Ettől azonban még Weszelits András fotókompozíciója nem veszíti el érvényességét. Az azonban bizonyos, hogy a szöveget már néhány év múlva svédre is lefordították, s II. Gusztáv Adolf svéd király ezt a dalt játszatta csatába induló csapatainak a harmincéves háborúban. A szöveg 1566-ban magyar fordításban is megjelent, s ami meglepő, egyben azonban megragadó tény, bekerült a XVII-XVIII. századi katolikus énekeskönyvekbe is. De miért is ne? Erős vár a mi istenünk. Ha lehet erős kapcsolódási pont a különböző' vallások között, akkor éppen ez az, ahogyan köztünk, mai hívők között is elszakíthatatlan kapcsolatot jelent a cédé címének második fele: Ma is vár a mi Istenünk. Éppen ezért történhet meg, hogy a reformáció 500. évfordulója alkalmából a kortárs művészek vallási hovatartozástól függetlenül mutathatják be a munkáikat, amelyek az együttgondolkodás lehetőségét jelentik, megfogalmazzák azokat az emlékeket, érzéseket, meglátásokat, 2017-18 embereinek szánt üzenetüket, amelyeket a reformációról való gondolkodás ébresztett bennük. Ezzel egyébként egy az egész világot átfogó folyamat részeseivé válnak, hiszen a világ minden részén folyik most a párbeszéd a reformációról, az ember és a hit, a művészet és a vallás, a különböző felekezetek, világvallások viszonyáról, s a képzőművészek is nagyszabású tárlatokon vesznek részt nem csak a reformáció fontos emlékhelyein, de a világ minden pontján, Az egyik legérdekesebb magyarországi tárlat a reformáció 500. évfordulóján Borsos Miklós és Szalay Lajos műveinek a közös bemutatása, miközben egyébként mindketten hívő katolikusok voltak - erről mellékletünkben külön tanulmányt találnak.

Természetesen nem a felekezethez való tartozás a kérdés ezen a kiállításon sem. Inkább az a törekvés a fontos, hogy a kiállított művek valóban „fénykiáltó jelekké" váljanak, ahogyan azt Pirk László művének a címében olvashatjuk, s ahogyan az ő, valamint Regős István XIII. stáció című kompozícióján látjuk. Fénykiáltó jelek, lélekterek, lélekmadarak - sorolhatjuk tovább a címeket, amelyek annak a lelki-szellemi állapotnak a megragadását célozzák, amelyben képesek vagyunk megnyílni az isteni értékek előtt. Ásztai Csaba Ime című képe a felismerés pillanatát idézi meg, Kéri Mihály az Átváltozásét, Baksai József a hűség megnyilvánulását, Balogh László az áhítat állapotát, Aknay János az emlékezés folyamatán keresztül vezeti a nézőt az idő és a tér rétegein keresztül, Farkas Ádám az oldás é5 a kötés, Rákosi Anikó újra csak a fény és az árnyék kettősségét vetíti elénk,

Érdekes módon jelentkezik a személyesség és a személytelenség kapcsolata Jávor Piroska alkotásán, amelyen két évszám szerepel:

Reformáció 500, Én 73, római számokkal. Nos, éppen a reformációt megelőző és követő időszak festészetében volt bevett gyakorlat, hogy a képmásra az ábrázolt életkorát is jól láthatóan felírták, mintegy kimetszve az idő nagy folyamatából az egyéni lét időtartamát, de egyben vissza is illesztve azt a nagy egészbe. Ez a mű ilyenformán átvezet bennünket azoknak az alkotásoknak a körébe, amelyek konkrétan is igyekeznek megidézni a reformáció korát, vagy a főszereplőket magukat.

Lukács Tibor utolsó vacsorát fest Luther Mártonnal, Zászkaliczky Ágnes és Molnár Bertalan Luther Márton arcvonásait, Pistyur Imre szobra Zwingli portréját formázza meg nem kevés játékossággal és iróniával. Dr. Imre Lajos kisgrafikái, B. Urbán Terézia reliefje, Borsódy László kerámiája pedig a reformáció következő évszázadainak jeles személyiségeit, emlékhelyét, tárgyait, címerét idézik meg.

Az egyik oldalon, ahogyan Sárkány Győző nagyméretű lapja utal rá, Luther Márton és társai tevékenysége, a reformáció egy változásra érett világ végét, a bálványok bukását jelentette, a másik oldalon viszont egy új felépítését, a maga folyamatosan gazdagodó lelki, szellemi, művészi univerzumával. A teológia és a művészetek párbeszéde nélkül például aligha születhettek volna meg a magyarországi művészet fontos részét jelentő úrasztali terítők, a református templomok varrottasai, amelyekből például a kalotaszegi templomokban oly gazdag együttest láthatunk, s amelyekkel a kiállításon Pauli Anna, Regős Anna, Farkas Bori textiljeit állíthatjuk távoli párhuzamba, de a kazettás famennyezetek sem, amelyeknek az egyik fő motívuma, a fiókáit saját vérével tápláló, hamvaiból újjáéledő főnixmadár motívuma most egy kőplasztikán, Páljános Ervin munkáján kel új életre. Kár lenne kihagyni még néhány nevet, hiszen minden kiállított mű fontos hozzájárulás lehet a tárlat sikeréhez, így Orbán Attila, Rákosi Anikó, Sáfár Pál, Bálint lldikó, Lehoczky Krisztina, Eőry Emil, Deim Péter, Deim Balázs, 5z, Varga Ágnes Kabó, Ries Zoltán, Milos József, Kósa Klára, Lukoviczky Endre, Sáfár Pál, Vincze Ottó munkája is. Érdemes figyelni a párhuzamokra, például Bereznai Péter és Nagy Barbara egyaránt keresztet formáló kompozíciója között. És ha már korábban többször is elhangzott az átváltozás szó, hadd említsem Majoros Ádám Ereklyéjét, amely a talált tárgy, objet trouvé kategóriájába tartozik, a megmunkálásnak köszönhetően azonban a fűrészlapon, a fűrészfogak egy részének a helyén, alig észrevehetően egy város képe rajzolódik ki előttünk. Középen torony, templom-épület, az Úr dicséretének és a belőle való erőmerítésnek a helye. Lehetne ez a város úgy ötszáz éves is, de lehet egy mai település is. Kőről kőre épült és épül tovább, annak a hitnek az erejével, amely a zsoltárban sűrűsödik - Erős vár a mi Istenünk - s annak a hitnek a segítségével, amellyel mi tesszük hozzá:

Ma is vár a mi Istenünk.
(P. Szabó Ernő Új Művészet)

Módosítás: (2018. március 19. hétfő, 20:57)